„Menj csendesen tovább…” – Gondolatok a művészet vallásosságáról, vallásos és keresztény művészet fogalmáról

Sárospataki Füzetek 2021/1.

„Aludni jó; jobb lenni béna bálvány,
a szenny s a romlás esztelen korát
nem látni s így heverni, néma márvány –
ne nyúlj hozzám. Menj csendesen tovább.”
(Michelangelo Buonarroti: Válasz Giovanni Battista Strozzi versére,
ford. Faludy György)

A Sárospataki Református Teológiai Akadémia negyedévente megjelenő szakfolyóiratának, a Sárospataki Füzeteknek 2021/1. száma nem kisebb kérdéskört helyez a középpontjába, mint a művészet mibenlétének, vallásos-keresztény voltának, gyökerének vizsgálatát. Másfelől a kötet fő kérdése, hogy a huszonegyedik században van-e, lehet-e relevanciája, létjogosultsága egyáltalán az úgynevezett keresztény művészetnek – és mit is értünk keresztény művészeten. Bár jellegénél fogva a lap teljességre nem törekedhet, mégis egyszerre villantja fel a korokon és műfajokon átszivárgó kérdést: van-e valódi művészet Isten nélkül?

Kustár György szerkesztői előszavában James Elkins kortárs amerikai művészettörténész gondolataira hivatkozva vázolja fel az alapvető problémát. Elkins ugyanis az európai művészet vizsgálata révén arra a megállapításra jut, hogy a reneszánsz koráig egyértelműen minden művészet vallásos, de a felvilágosodás révén töréspont keletkezik. Ennek csomópontja Kant és Hegel filozófiája, vagyis az individualizmus és az intellektualizált megértés által egyre szűkebb befogadóközönségre „szabott” művészet létrejötte, és ezáltal a művészet deszakralizálódása. Ettől kezdve tehát szinte magától értetődő a művészet és vallás szétválása, a tudományos megismerés módszereinek a művészet felé közelítése. A folyóirat azonban nem éri be Elkins válaszával – tovább kutat az ókortól a jelenig, valóban minden folytonosság megszakadt-e Isten és a művészet között? Egészen a kortárs művészekkel készített interjúkig (Körkérdés) követi nyomon ezt a felvetést. A kérdés, ami rendkívül összetett, és megválaszolására természetesen egy tematikus lapszám nem vállalkozhat – valójában a művészet ontogenezisére vonatkozik. Ezért tűnt idevalónak Michelangelo Buonarroti reneszánsz festőóriásnak a mottóban idézett néhány sora. A vers ugyanis részben arra világít rá, hogy még az oly távoli, fénykornak tartott reneszánszban sem annyira egyszerű, sematizált a viszonyrendszer Isten, alkotó és műalkotás között, mint azt az elkinsi gondolatkör redukálná. Az ember bármely korban ember; félelmei, vágyai minden korban emberiek, ezáltal művészete is szükségszerűen az. Ez az örök polémia jelenik meg a XXI. századi művészek vallomásaiban is.

(Tanulmányok) Podlovics Éva írásának célja összegezni a modern filozófia legjelentősebb művészeti szintézisét adó Heidegger gondolatait, valamint az ezt tovább vivő tanítvány, Gadamer művészetfilozófiájának ismertetése. Heidegger freiburgi és zürichi évei alatt alkotott művészetesztétikai elképzelései szerint a műalkotás vizsgálatának két meghatározó aspektusa van. Egyrészt a mű dologszerűsége, vagyis érzékek által megragadható volta, másrészt a műalkotás viszonya a benne ábrázolt eszköz valamirevalóságához. Az igazi műalkotásban e két fogalom egyszerre van jelen – feltárva ezáltal létének igazságából. Heidegger így jut az igazság fogalmának feltárásához: az igazság tulajdonképpen esemény, alkotótevékenység, a művészet pedig nem más, mint az „igazság alkotó megőrzése a műben”. A tanítvány, Gadamer, ezt a gondolatsort bontakoztatta ki Igazság és módszer (1960) című munkájában, eljutva a modern művészetfilozófia egyik sarokkövéhez, ami szerint minden művészet megértésre, tehát olvasásra van szánva. A heideggeri rendszer jelentősége, hogy a felvilágosodás utáni polgári gondolkodásban új irányt szab az esztétikai kánonnak, újraértelmezi a műalkotás funkcióját.

Enghy Sándor és a D. Tóth Judit tanulmánya mintegy azonnali válaszként követi a heideggeri filozófia összefoglalását, felmutatva, hogy a művészet és esztétika alapkérdése (miért szép, valójában inkább: mi a szép) az Ószövetség, de az ókeresztény kor teológiai vitáinak is egyik alapkérdése. Enghy Sándor az Ószövetség szépséggel kapcsolatos kifejezéseinek a vizsgálata során rámutat, hogy a „szép” fogalma minden esetben Istenhez magához kötődik, aki egyben ennek alkotója és mércéje is. Így a szépség érzékelhető funkciója csak Istenhez kötve nyer tartalmat. D. Tóth Judit Nüsszai Szent Gergely Énekek éneke homíliáját elemző írása szerint az ókor számára a szépség fogalma nem elsősorban esztétikai jellegű – a szépség fogalma ontológiai jelentésű: kizárólag az ember képes érzékelni, és a láthatatlan forrást, vagyis Istent mögötte felfedezni. Egy műalkotás szépségében mindig az isteni tervszerűség jelenik meg, az általa kiváltott hatás pedig elsősorban lelki-szellemi, és nem érzékszervi megrendülést okoz. Az emberi lélek (a Menyasszony) legfőbb vágya a paradicsomból való kiűzetés óta az Istenben egyesülő legfőbb Szép és Jó elérése. Az egyre inkább Isten és benne a Szép felé forduló lélek kisugárzik, és ezáltal valósulhat meg az angyali élet.

Hol veszett el a szépség fogalmának isteni eredete? Az emberi műalkotásból kiveszett-e maga Isten? A felvilágosodást megelőző korok számára egyértelmű volt az esztétika teológiai megalapozottsága, de ahogyan a heideggeri filozófia is rámutat, a 18. századtól az ember vált mindennek a mércéjévé. Az ifj. Gyergyádesz László által Kecskeméten életre hívott Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé két évtizede igyekszik mesterségesen fenntartani egy olyan fórumot, ahol nem válik el keresztény, szakrális, vallásos és liturgikus művészet, ahol a művészek tudatosan nyúlnak az ókeresztény kor óta folyamatosan létező, bővülő közös keresztény ikonográfiai nyelvhez, amit a XXI. század embere sajnos egyre kevésbé ért, és ahol a műalkotások kiindulópontja vagy végcélja az isteni, a szent és a szakrális felmutatása. A Biennálé, és az erre alapozott speciális múzeumi gyűjteményi egység történetét bemutató írásában ifj. Gyergyádesz László maga is részletesen foglalkozik azzal a kérdéskörrel, hogy miért van szükség egy ilyen jellegű vállalkozásra, és miért van létjogosultsága annak a mai korban.

A Tanulmányok részt záró három írás – Körösvölgyi Zoltáné, P. Szászfalvi Magdolnáé és Áfra Jánosé – gyakorlati síkra helyezi a modern és kortárs művészetben érvényesülő szent és szépség fogalmának problematikáját. Körösvölgyi Zoltán Zellei Boglárka Éva fotóinstallációját és annak részleges befogadástörténetét elemzi. A művész Kálváriák lator-fotóiból készült installációját országszerte több, profán és szakrális térben egyaránt bemutatták, és a kritikák és kommentek jól érzékeltették, hogy mennyire megosztott a magyar látogatóközönség a tekintetben, hogy vallásos-e ez a fajta művészet, vagy megjelenhet-e szakrális térben? P. Szászfalvi Magdolna is egy határjelenséget vizsgál: a templom, a szakrális tér mint múzeum és kiállítóhely. Bár jobbára funkcionális és turisztikai szempontú az írás, de az alapvető kérdést nem kerülheti meg: használható-e egy szakrális tér ilyen jellegű, profán célokra. Áfra János írása kissé eltér az előző két tanulmány jellegétől, bár ugyanígy kiállítás áll a középpontjában. A szerző a Mészöly–Pilinszky 100 kiállításon belül követi Pilinszky János művészetében az Istent kereső ember magatartását. A mélyen vallásos és hívő Pilinszky költészetében – mintha a Nüsszai Szent Gergelynél is említett befelé, Isten felé törekvő lélek jelenne meg – szépen igazolja ezt az irodalomtörténész által kiemelt Pilinszky-féle „haza” fogalom. A költő „haza akartam jutni” vagy „hazavágytam” sorai, képei ugyanis mindig egy nem e világból való, messzi, égi – de kimondhatatlan Isten-tapasztalatot rejtenek. Talán a lapszámot úgy is lehet olvasni, hogy így tér vissza a Tanulmányok-rész utolsó, kortárs művészettel foglalkozó írása és gondolatköre a kiindulásként is jelölt ókeresztény szépségesztétikához.

(Körkérdések) A folyóirat második, hangsúlyos egysége kortárs képzőművészekkel készült „interjúkat”, vallomásokat tartalmaz, melyben hitükre, vallásosságukra, Istenhez való viszonyukra reflektálnak. A vallomások a szépségről és hitről címet viselő rész izgalmas panorámát nyújt arról, hogy maguk a művészek hogyan viszonyulnak saját hitükhöz és ezen keresztül műalkotásaikhoz. Balanyi Károly, Fátyol Zoltán, Kiss Gabriella, Kustár Gábor, Mincsik Melinda és Olescher Tamás, Váli Dezső életútja, művészi tevékenysége, vallásossága nagyon különböző, két gondolat azonban szinte mindegyik írásban visszacseng. Az egyik egyfajta válságtapasztalat (világ, értékrend, kiüresedés), a másik pedig az Isten által ihletett alkotó tevékenység, vagy annak vágya. „Végső célunk Istenhez eljutni. Eddig ez világos. És akkor az is, hogy hozzá görbe/hajmeresztő utakon is eljuthatunk embertársaink.” – fogalmazza meg Váli Dezső. És az emberben ismét felvetődik a korábbi kérdés, hogy hol veszett el a szépség fogalmának isteni eredete? Az emberi műalkotásból valóban kiveszett-e maga Isten? Mert úgy tűnik, hogy ha nem is egyetemesen, de egy kis szeletében a kortárs művészetnek – még mindig jelen van.

A folyóirat tematikus egysége, vagyis hit, vallás és kereszténység kapcsolatának vizsgálata ezzel lezárul. A továbbiakban az akadémia életében fontos események kapcsán Enghy Sándor tanévzáró rektori beszédét és Győri István visszaemlékezését olvashatjuk a gályarab-prédikátorok 2001-ben avatott emléktáblája apropóján.

A Szemle két könyvet ajánl az olvasók figyelmébe. Homoki Gyula Marilynne Robinson amerikai esszéíró Szellemtelenség című kötetét vizsgálja, mely az írónő 2009-ben a Yale egyetemen tartott Terry-előadásainak szerkesztett szövegeit tartalmazza. A kötet kiinduló tézise, hogy a modern tudományos világkép képviselői a 19. századtól olyan modelleket dolgoztak ki, melyek végeredményében közönségessé és hiteltelenné tették az emberi szellemet. Az elhangzott előadásokon ezt vizsgálta a kutatónő egy-egy társadalmi-pszichológiai modellen keresztül, finoman megkérdőjelezve a modernnek kikiáltott szellemtudományok számos alaptézisét (pl. Freud, darwinizmus, individualizmus…).

Szűcs-Muza Blanka Közünk van egymáshoz című írása pedig a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Csillag vagy! című különleges antológiáját mutatja be. A gyűjteményes kötetben volt és jelenlegi hallgatók vallanak irodalmi műveikben Isten-hitükről és Istenhez fűződő viszonyukról. A megjelenésnek a 2021-ben kitört pandémiás időszak különös hangsúlyt adott, hiszen minden eddiginél fontosabb lett egymás és Isten közelségének megtalálása.

A folyóiratszámot a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék kiállítási anyagából válogatott színes reprodukciók zárják.

Sárospataki Füzetek 2021/1. Esztétika, szerk. Kustár György.

A lapszám teljes terjedelmében olvasható itt.